Farkas Balázs nem konvencionális író. Egyrészt egy nem akármilyen regény (Nyolcasok) után jelentkezik rövidprózákkal, másrészt novellái jó részének szövegvilága eléggé távol áll a kortárs magyar irodalom fő csapásvonalától, annál sokkal popkulturálisabb és digitálisabb. Sokat tud arról, milyen kívülállónak, meg nem értettnek lenni, szereplőivel mégis kellő írói szadizmussal bánik: karakterei legtöbbször a saját kicsinyességüknek és szorongásaiknak esnek áldozatul. De inkább emberek ezek, nem is karakterek, egy természetes, zsigeri próza szüleményei, aminek minden sorát áthatja az a fajta személyesség, ami egy nap alatt olvastatja ki velünk a jó könyveket. Talán ilyen az Ismétlés is, egészségesen beteges, nagyon huszonegyedik századi próza, amiben nincsen helye az erőltetett irodalmiaskodásnak, és amiben megfér egyfajta autisztikus salingeri hang a mágikus-realista thrillerrel, a szerethető anyagyilkos pszichopaták a virtuális valósággal, a Borges-utánérzések Tarkovszkij világával. Igen, Farkas Balázs egy sztalker, a követő-szemlélődő író, aki az ember nyakába liheg, és papíron szállítja a félelmeket meg a frusztrációkat. „Olyan hang volt ez, mint amikor a tapétát a sarkánál kezdve próbáljuk felkaparni körömmel. Csak a köröm alá bemegy a fal anyaga, meg beletörik a falba a köröm.” Ezt írja valamelyik szövegében Balázs. És a novellái is ilyenek: mélyre mennek.
Potozky László
